Kedves Barátaim! Akkor elkezdem én, még mindig jobb, mint a nyöszörgés, ami a betegségből eredően a szobámba kényszerít. Szóval ezzel legalább egy kicsit hasznosan lekötöm magam, és mivel többféle jelét adtátok, hogy mennyire élvezitek év közben az ifjúsági erkölcstant, hát azokat a vázlatokat is igyekszem kidolgozni, hogy közkinccsé váljanak.
Az első kaland a ministráns-tábor volt, mivel Bence is hozott autót, Dezső meg Tomi viszont bedobták a
- t, ezért mindannyian elfértünk, és végre elmehettünk Salföldre. Szegény Tibi például még sosem láthatta, mert ő mindig a gyerekeket kísérte vonattal, így csak azokkal tudtam eddig bekanyarodni, akik velem voltak, de ilyen alaposan még senkivel sem néztük meg. Az egyébként Árpád-házi királyok idejében már létezett települést a történelem viharai szinte teljesen kihalásra ítélték, a falukép viszont megmaradt és jó néhány városi embert vonzott ide, hogy eredeti stílusában újítsa fel ezeket a gyönyörű parasztházakat.
A falu határában kialakult kőtenger a a vulkanikus utóműködés következtében feltört hévizek következménye, amelyek sziklává tömörítették az itt található fehér homokot.
Ami ennél is érdekesebb volt, az a közelben, rövid túrával megközelíthető pálos kolostorrom, ahol ebédeltünk, játszottunk, imádkoztunk és gyönyörködtünk.
Mária Magdolna tiszteletére szentelték egykor a magyar alapítású pálos rend szerzetesei. A kolostort feltehetően Kál Harka leszármazottja, az Atyúz nembeliek alapították. 1263-ban említik először, de az 1500-as években már végleg elnéptelenedett. A hatalmas gótikus épületegyüttesből a templomhajó maradt fenn a legjobb állapotban. A kerengő és a cellák, valamint a gazdasági épületrészek falmaradványait az 1960-as évek ásatásai tárták fel. Mérműves gótikus ablakrészletei ma is lenyűgöző látványt nyújtanak, fáktól ölelve, az erdő csendjében. A falu lakói, és az ideköltözött művészek és családtagjaik a kolostor névadójának ünnepét, Magdolna napját (július 22.) megünneplik a romok között.
Két napra rá, Nadapon megnéztük annak a templomnak az utódját, melyben Vörösmarty Mihályt keresztelték, aztán felkerestük a régi és az új szintezési ősjegyet az új az Adriai, a régi a Balti-tengertől számított magasság-jelölés, és itt megállapítottuk, hogy tartjuk a szintet.
Kicsit?
Na és akkor még nem regéltem a Likaskőről, melynek keresése során nagyjából úgy tévedtünk el, mint a
... a levegőben. Közben Áronnak és Szabolcsnak szomjúság-hallucinációja támadt, alig tudtam őket meggyőzni róla, hogy csak képzelődnek. Na, hát akkor nézzatek meg erről is néhány képet, a Likaskő is ingókő, legalább olyan érdekes, mint a Pandúrkő.
"...ezen a likon valaki néz..." :
Na és a mi kis lepkeidomárunk, amin még Attila álla is leesik és úgy marad:
Végezetül pedig a netről főzött hagymakrémleves uhhh.
Ha lesz mivel, folytatom, örülnék, ha csatlakoznátok. A.a.
